Szeptember 11-éről a New York-i ikertornyok leomlása, az Amerikát és a Nyugatot ért borzalmas terrortámadás jut eszébe a világnak 2001 óta. Korábban, 1973 után leginkább egy másik förtelmes terroreseményt, a chilei katonai puccsot társították ezzel a nappal a feketekrónikák. Pinochet rezsimjének volt ideje kifutnia magát és békésen alakult át/vissza jogállammá meg demokráciává. Sőt a katonai diktatúra figyelemreméltó gazdasági sikereket ért el, ám a „nemzet nevében” elkövetett vérontást mindezek semmiben nem igazolják. Pinochet tábornok és klikkje emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.

Keletnémet menekülők szeptember elején a budapesti nyugatnémet nagykövetségen már 171-en, az épület körül és az ideiglenes konzulátusnál több százan, a fővárosban pedig sok ezren tartózkodtak. A helyzet tarthatatlanná vált. Szeptember 10-én a magyar kormány Moszkva támogatását bírva úgy döntött, hogy mindenki szabadon távozhat az országból Ausztria felé NDK-s útlevelével. 10 nap alatt kb. 16 ezer keletnémet menekült hagyta el az országot. És mire két hónap múlva leomlik a berlini fal, több mint 50 ezren lépik majd át nálunk a határt.

Elképesztő nehézségekkel kell megküzdeni minden iskolának, gyereknek és családnak. A hátrányos helyzetű, szegény és cigány gyerekeknek viszont az újabb gondok mellett maradtak a régiek is. Ráadásul a kormány az oktatási szegregáció és diszkrimináció mellett tette le a garast, és még a korábbinál is kevésbé támogatja a hátrányok mérséklését. A Magyar Helsinki Bizottság #HelsinkiHangadó sorozatában az iskolakezdésről Kegye Adél ügyvéddel (Rosa Parks Alapítvány), Orsós János tanárral (Dr. Ámbédkar Iskola) és Törley Katalin tanárral beszélgetett Ónody-Molnár Dóra újságíró.

A „Nagy Kormányos” kiváló úszó volt. Még idős korában is szívesen hencegett azzal, hogy biztonsággal képes fennmaradni a vad, viharos vizeken is. Mao Ce-tung pártját jó harminc évig, országát több mint húsz évig irányította vad és viharos időkben. Mindig sikerült a felszínen maradnia. Népe megbocsátotta neki bűneit. Ha már nem is fennen lobog, mint egykor, de ma is fölöttük lebeg. Pedig egy cinikus, cezaromán zsarnok volt.

Az iráni sah és sleppje minden hibát elkövetett, amit hatalmon el lehetett követni. Voltaképpen ők kezdték el megásni a rendszer sírját, amikor önhittségükben nem figyeltek fel az aggasztó előjelekre és a társadalom sokirányú elégedetlenségére. A vallási vezetők rátermettségén, hitelességén és gátlástalanságán túl azonban – mint nagy történelemalakító – szerepet játszott mindebben a véletlen is. A „fekete péntek” néven elhíresült sortűz számos mozzanata végzetesnek bizonyult. A békés megegyezés lehetősége ekkor veszett el véglegesen.

„A Jegyzőkönyvek hamisítvány, erkölcstelen irodalmi plágium, egyaránt káros a zsidók és a keresztények számára” – összegezte véleményét Baumgarten professzor. Őt a berni bíróság kérte fel független szakértőnek a harmincas évek közepén A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei svájci kiadása miatt indított egyik perben. Ezzel azonban nem ért véget e kártékony koholmány pályafutása, amely a cári Oroszországból indult, de ma is butít világszerte.

A magyar irodalomtörténet elég sok tragikus sorsú íróözvegyet ismer. Közéjük tartozik Szendrey Júlia, Petőfi Sándor felesége is. A közvélemény nem tudta neki megbocsátani, hogy a gyászév letelte előtt újra férjhez ment, és nem maradt „a nemzet özvegye”. Majd második házassága is zátonyra futott. Még negyven sem volt, mikor elvitte a rák. Különös sors az övé. Neki ugyan korát megelőzve részben megadatott, hogy saját jogon is elismerést szerezzen, ám mégis kalodába zárta őt a patriarchális elnyomás.

Élete során háromszor is felfüggesztette közéleti tevékenységét Lukács Móric (1812–1881) tudós és politikus, hogy nagybeteg szeretteit hosszú éveken át ápolhassa. Előbb apját, aztán anyját, végül feleségét. És bár igaza van az akadémiai megemlékezésnek, „jó ember és valódi gentleman volt”, emellett a 1848-as forradalom alatt Klauzál titkáraként is szolgált, mégsem ezek miatt kap helyett nálunk. Hanem azért, mert két ma is fontos emberi jogi témával foglalkozott behatóan: a kívánatos börtönkörülményekkel és az egyesülési joggal.

Bizonyos vonatkozásban az azonos neműek közti szexuális kapcsolat egészen 2002-ig más büntetőjogi megítélés alá esett, mint heteroszexuális aktus. Addig ugyanis a Btk. szerint a 18 évnél idősebb személy, aki egy 14 és 18 év közötti azonos nemű személlyel létesített szexuális kapcsolatot, három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható volt akkor is, ha fiatalabb partnere beleegyezett az aktusba. Az Alkotmánybíróság eltörölte ezt az igazolhatatlan különbségtételt. Ez helyes volt tőle. Az már nem, hogy minderre 9 évig kellett várni.

A Marie Gouze-nak született Olympe de Gouges (1748–1793) fordulatos élete egyszerre tűnhet melodramatikus szappanoperának és emberi jogi tantörténetnek. Nem nyugodott bele, hogy a nők az 1789 forradalom után sem részesültek a szabadság adományaiból. A jakobinusok nem emiatt ölték meg, hanem mert a nemzettel azonosított kormányt is volt mersze bírálni nyilvánosan.

Az osztrák és porosz csapatok érkezésének hírére pánik tör ki a forradalmi Párizsban. A népharag a rabok ellen fordul, hat nap alatt mintegy 1100–1400 embert mészárolnak le a börtönökben. Többségük nem is politikai fogoly, nem mintha a politikai foglyok között ne volna számos ártatlan. A szeptemberi mészárlást a tettesek azzal indokolják, hogy nem hagyhatják úgy el Párizst, nem harcolhatnak az ellenséggel, „amíg a börtönök tele vannak árulókkal”.

Ír származású brit kishivatalnokból véletlenül lett a birodalom emberi jogi szakértője, később a gyarmatosítás ellen küzdő filantróp baloldali aktivista. Társaival együtt ő tárta fel a kongói népirtás véres titkait. Kulcsszerepe volt abban is, hogy leleplezték az amazóniai gumitermesztő ültetvényeken folyó brutális kizsákmányolást. Szolgálatait az angol korona lovagi címmel ismerte el. Idővel az ír függetlenség ügye foglalkoztatta leginkább. Álláspontja fokozatosan radikalizálódott, addig-addig, hogy az I. világháború idején vezető szerepet vállalt a németek által támogatott fegyveres lázadásban. Felakasztották. És bár a „húsvéti felkelés” minden rendű és rangú áldozatát a katolikus írek szentként tisztelték, Casementből sokáig nem lehetett nemzeti hős. Merthogy meleg volt, és erre különösen nyers bizonyítékul szolgáltak személyes feljegyzései, amelyeket a britek felhasználtak a perében.

Demokratikus rendszerek nem léteznek tisztességes választások nélkül. Az 1947-es országgyűlési választások nyilvánvalóvá tették: a Magyar Köztársaság már nem parlamentáris respublika és nem jogállam többé. A permanens kommunista puccs egyik kulcseseményéről beszélünk. A „kékcédulás” csalásokról és más manipulációkról mindenki tudott, töméntelen bizonyíték állt rendelkezésre, de fékek és ellensúlyok hiányában, a kommunisták által megszállt állami intézmények közreműködésével éppenséggel a csalások leleplezőit büntették meg, és a csalók húztak hasznot az eljárásokból. Rossz világ jött a demokratákra.

A magyar hatóságok 1988-ban még közel 1400 embert toloncoltak vissza Ceaușescu Romániájába. Ezzel együtt az átmenekülők – leginkább, persze, magyarok – többsége akkoriban már inkább maradhatott, de „az illegális határsértők” helyzete nem volt megnyugtatóan rendezve, legalizálva. A szerencsésebbeken rokonok segítettek, másokat ismerősök vagy egyszerűen csak jóakaratú emberek bújtattak. A hatalom kénytelen volt cinkosságot vállalni a szolidáris társadalommal, amely elutasította, hogy a magyar menekülőket bürokratikus indokokra hivatkozva kiszolgáltassák a Conducatornak.

„A legnagyobb ember a világon.” „Vele indult, az ő öröksége a felvilágosodás” – ilyen fellengzős kijelentéseket is megfogalmaztak John Locke (1632–1704) angol filozófussal kapcsolatosan. Fellengzősöknek fellengzősök, de sok igazság van bennük. Az emberi jogok eszméje mindenesetre sokat köszönhet neki. Az első, racionális természetjogra alapuló emberi jogi elméletnek a kidolgozása az ő nevéhez fűződik.

„Nem kábíthatjuk magunkat a fokozatosság ópiumával. A demokrácia ígéretét most, azonnal be kell váltani. Most, azonnal ki kell jutnunk a faji elkülönítés sötét és elhagyott völgyéből, és rá kell lépnünk az egyenlőséghez vezető napsütötte ösvényre” – szögezte le ifj. Martin Luther King (1929–1968) a washingtoni menetnek elmondott, sokat idézett beszédében („Van egy álmom”) 1963. augusztus 28-án. Ebben nem csak a faji diszkrimináció ellen emelte fel szavát, hanem a tűrhetetlen szegénység ellen is. King tiszteletes és társai ugyanis fundamentális emberi jogi problémának tekintették a strukturális szegénységet is. Nem véletlen, hogy a szervezők a tüntetésnek a „washingtoni menet a munkáért és a szabadságért” nevet adták.

Szemere Bertalan (1812–1869) a magyar XIX. század kiemelkedő, egyben méltatlanul elfeledett politikai gondolkodója és politikusa volt. Ő is egyike tragikus sorsú miniszterelnökeinknek. A forradalom egyik vezetőjeként távollétében halálra ítélték, s csak azért térhetett haza kegyelemből, mert elméje elborult. Néhány év múlva elmegyógyintézetben kellett meghalnia. Emberi jogi kérdésékben azóta is kevés patkoltabb felelős vezetője akadt ennek a nemzetnek, mint amilyen ő volt.

A francia forradalom emberi jogi deklarációja új fejezetet nyitott az emberi jogok történetében. A nemzetgyűlés által elfogadott norma már nem valamiféle ősi (szabad embereknek dukáló elő)jogokat kér számon az államon (az uralkodón), mint például a korábbi angol jognyilatkozatok, hanem annál tovább megy. A nyilatkozat szerint „az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogai” mindenkit, „az emberi társadalom összes tagját” megilletik. Ez az első hatóerővel bíró jogi norma, ami egyetemesnek tekinti az emberi jogokat, amelyek bárkit megilletnek, legyen az bármelyik ország polgára. A jogszabály már az elfogadás napján hatályba lépett és ki is nyomtatták. Jó nap az ünneplésre tehát ez a mai.

1960 márciusában a BM vizsgálati osztálya nyolc egykori Baross téri felkelő letartóztatására nyújtott be előterjesztést az állampárt Politikai Bizottságához (PB): „bizalmas adataink szerint találkozóikon arról beszélnek, hogy ismét »kellene kezdeni valamit«. A nyugatnémetekben és egy atomháború kirobbanásában reménykednek.” A „bizalmas adatokat” valamikori társuk, a szintén Baross téri, immáron spion Harangi Zoltán szolgáltatta a BM-nek. Hármójukat, Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót aztán kivégezték az utolsó halálos ítéletet kimondó megtorló '56-os per nyomán.

A XVIII. század közepétől indult el az a rabszolga-kereskedelem betiltását követelő erős civil emberi jogi mozgalom, amelyik akkor kapott igazán nagy lendületet, amikor William Wilberforce (1759–1833) angol parlamenti képviselő állt az élére. Neki köszönhetjük elsősorban, hogy többszöri próbálkozás után a brit törvényhozás 1807-ben végre illegálisnak és így hivatalból üldözendőnek nyilvánította az emberkereskedelmet. Az abolicionisták példamutató mozgalmát az első sikeres civil kezdeményezések között tartjuk számon. Ha ők nincsenek, ki tudja, meddig maradhat életben a bűnös transzkontinentális emberkereskedelem. Wilberforce-ot a költő Byron „Afrika erkölcsi Washingtonjának” nevezte, valójában azonban hősünk hatása nem korlátozódott egyetlen földrészre.

A hugenottáknak, Kálvin János franciaországi követőinek kezdetektől fogva nehéz dolguk volt a katolikus király vezette hazájukban. Nem egyszerűen korlátozták vallásgyakorlatukat, de megfélemlítésükre különbíróságot hoztak létre, sokukat eretnekként égették el a katolikus államvallás „védelmében”. A tridenti zsinat nyomán kibontakozó francia ellenreformáció II. Henrik 1559-es halála után eszközeiben tán finomodott, de nem vált kifinomulttá. A vallásháború olykor jeges volt, máskor fortyogott, de ezen túl is sokszor lobbant fel. Véres leszámolások, mészárlások, förtelmes intrikák, hitszegések időszaka volt ez. Az ellenhitűvel szemben minden megengedhetőnek, sőt Istennek tetszőnek számított. Nem volt ez másképpen Európa egyéb tájékain sem. Ha szemléletes történelmi példát keresünk mély társadalmi krízisre vagy általános morális válságra, nem nyúlunk mellé, ha ezekre az „évtizedekre” (minimum 150 évre) esik választásunk.

Sztálin igyekezett megindokolni szövetségeseinek, Churchillnek és Rooseveltnek, hogy miért is nem segítette a varsóiak felkelését. A mind reménytelenebb hősies küzdelmük a német megszállókkal akkor már három hete tartott, miközben a közelben állomásozó Vörös Hadsereg feltűnően tartózkodott a komolyabb harcoktól. Pedig előtte már szovjet páncélosok érték el a lengyel fővárost, de aztán visszavonultak. Varsót szovjet asszisztálással németek pusztították el pokoli bosszút állva egy hősies, de tévesen kalkulált felkelésért.

Nagy Imre, Dubček és Gorbacsov. A három leghíresebb revizionista vagy reformkommunista vezető. Szükségszerűen buktak el. Nagynak pár nap jutott, Dubčeknek már hónapok, Gorbacsovnak évek. Nagy Imrét kivégezték elvtársai, Dubčeket elrabolták és megalázták, Gorbacsovot is letartóztatták, de őt hamar kiszabadították. Viszont ő is elbukott, és vele bukott az álamszocialista kísérlet szovjet változata is. Ma Pizza Hut-hirdetésekben szerepel. Ha emberarcú államszocializmus nem is létezhetett, igenis léteztek emberarcú kommunista vezetők. A szlovák Alexander Dubček ilyen volt.

A nagybeteg Antall József miniszterelnök utolsó nyilvános beszédében is hitet tett a Szent István-i örökség mellett, annak azzal a mozzanatával együtt is, hogy a „magyarság befogadó nemzet”. Ezek nem csupán nagy szavak voltak, de közvetlen következményeil is lettek: hazánk befogadta a délszláv háborúk üldözöttjeit, menedékjogot adott nekik. Pedig akkor tízezrekről volt szó, nem százakról, mint most.

Az NDK összeomlásához és a német újraegyesítéshez számos lépéssel jutottunk el. Egyik ezek közül a sopronpusztai–fertőrákosi páneurópai piknik volt, ahol a magyar politika és hatóságok előzékenységének köszönhetően mintegy hatszáz keletnémet menekülő tudott átjutni Ausztriába, majd onnan Nyugat-Németországba, azaz NSZK-ba. A szabadság szimbolikus pillanata volt ez. A kezdeményezők szervezők civilek, politizáló civilek voltak. Ők adtak lendületet az eseményeknek.

Az egyik legismertebb koraújkori „mágusper” a louduni, noha a korabeliekhez képest nem volt különösképpen véres vagy kegyetlen. Egyetlen embert ítéltek máglyahalálra az eljárás végén. Igaz, ő papi személy volt. Az ügy különösen jól dokumentált, az utókornak nem csak a világi és egyházi hatóságok jegyzőkönyveire kell hagyatkoznia, hanem a dráma főszereplői is megírták a maguk testamentumait. Ráadásul az ördögűzéssel tarkított processzusnak számos tollforgató követője akadt, aki szintén közreadta élményeit. Az is kiemeli a szokványos boszorkányperek sorából, hogy itt nyilvánvalóan politikai célú koncepciós eljárásról volt szó. A szálakat maga Richelieu bíboros tartotta kézben. Az sem volt mindennapi, hogy a közvélemény jó részét sem sikerült elkábítani, sokan a tárgyalás során is biztosak voltak abban, hogy Urbain Grandier plébános ártatlan a neki felrótt vádakban.

„Az ifjúság forradalma világméretű jelenség, amilyet még soha nem látott a történelem. Nem hiszem, hogy megnyugszanak és hirdetési igazgatóként dolgoznak majd 30 évesen, ahogy azt az establishment szeretné velük elhitetni. A fiatalok milliói szerte a világon megelégelték a sekélyes és értéktelen tekintélyt, a maszlagra alapozott hatalmat” – lelkesedett William Burroughs író néhány hónnappal Woodstock előtt. Várakozásaiban tévedett, mert a ’68-asokból, mint szüleikből, hirdetési igazgatók és államelnökök lettek, a maszlagot ők is nyomják tovább. Mégsem volt haszontalan a generációs lázadás, a következő fiatal nemzedékek előtt taposta az utat.

Minden addiginál több, 49 ország részvételével zajlottak le az olimpiai játékok Berlinben. Minden addiginál sikeresebb volt a rendezvény. Minden addiginál többet költöttek rá, és minden addiginál többen látták a versenyeket és a sportolókat a helyszínen és világszerte. És minden addiginál émelyítőbb és taszítóbb hazugság vette körül az olimpiát. A kortársak egy része szerint el kellett volna venni a náciktól a rendezést, vagy ha az nem lehetséges, minden tisztességes sportolónak távol kellett volna maradni. Sem ez, sem az nem következett be. A dilemma viszont velünk maradt.

Joseph Beuys „nyugatnémet” képzőművész 1964-ben javaslatot írt az NDK vezetőinek: mivel a berlini fal túl alacsony, helyes lenne 5 cm-rel megemelni. Az is csavar volt a dologban, hogy a szintemelést úgy lehetne kivitelezni, miszerint a falat alulról emelik el a talajtól. Beuys javaslatát nem fogadták meg a keletnémet vezetők, viszont a berlini falat egészen 1989-as lebontásáig pénzt és fáradtságot nem kímélve „csinosítgatták”. Az 1980-as években a korábbi szimpla drótakadály helyén már egy 3,5 méter magas és 1 méter széles monstrum húzódott, ahol egy második fallal, árokrendszerrel, őrtornyokkal, kutyás határőrökkel és helyenként aknamezőkkel igyekeztek elrettenteni az esetleges határsértőket. Így válhatott ez a „műtárgy” a diktatúrák stupid kegyetlenségének örök szimbólumává.

Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök az Új-Fundland egyik öblében lévő hadihajón kinyilvánította, hogy a II. világháború végeztével sem kívánja növelni területeit. Emellett egyéb alapelveit is megfogalmazzák a háború utáni kívánatos világrendnek. Az Atlanti Charta néven elhíresült nemzetközi egyezmény kacskaringós úton elvezet majd az ENSZ Alapokmányához, amely végeredményben lefekteti a mai nemzetközi emberi jogi garanciarendszer jogi és fogalmi alapjait.

A fizikustehetségként induló Jurij Orlovot 1956-ban kidobják a pártból és munkahelyéről, mert Sztálint és Beriját nyilvánosan gyilkosoknak nevezi. Így aztán Örményországban futhatott csak be tudományos karriert. 1973-ban nyílt levelet ír Brezsnyevnek a szovjet szellemi elmaradottság okairól, de nem ezért rúgták ki, hanem azért, mert megalapította az Amnesty International helyi csoportját.

A szovjetek és magyar megbízottaik kezében lévő magyar állam szemet vetett az ország legerősebb olajvállalatára. Csakhogy a MAORT amerikai tulajdonban volt, így nem lehetett „szabályosan” államosítani. Konstruáltak hát egy kirakatpert. A vállalat vezetőit szabotázzsal vádolták meg. Közülük Papp Simon a legismertebb. Őt előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, de szaktudását nem nélkülözhették, és az állítólagos szabotőrt hét éven át „visszafoglalkoztatták” a fogságban.

„Vitatkozó természetű voltam. A fegyelmezettséget csak bizonyos korlátok között fogadtam el, adott esetben, ha igazságtalanságot tapasztaltam, akkor nem törődtem bele” – mondta jó 20 éve készített életútinterjújában Pákh Tibor, jogász, fordító, igazságkereső „keresztes vitéz”. Mindent legyűrő vallásos hite segített neki áldozatos és magányos munkájában, a Kádár-rezsim állítólagos „liberalizmusának” tesztelésében. A rendszer sokszorosan elbukott a „Pákh-teszten”. És az is kiderült, olykor a törékeny ember az erős, és az elnyomó rendszer a gyenge.

A cigányokat sújtó jogtipró, előítéletekre alapozott, véres per tette eltökéltté II. Józsefet abban, hogy szigorúan korlátozza a vármegyék által könnyű kézzel osztogatott halálbüntetések végrehajtását.

Jesse Owens (1913–1980) hat nap alatt megnyerte a 100, a 200 méteres síkfutást és a távolugrást a berlini olimpián, majd végül a 4X100-es váltó tagjaként is győzedelmeskedett. Önmagában is példátlannak számított ez a produkció. De nem csupán „magas sportértéke” volt diadalának, a „speciális körülmények” is megemelték azt.

Nem eléggé ismeretes, de Kölcsey Ferenc nem csak költőként, gondolkodóként és politikusként számít a legnagyobb magyarok közé, hanem jogvédőként is. Ebbéli tehetségét a hatalommal szembeni perekben csillogtatta.

Janusz Korczak doktor sorsa igazi lengyel sors, és egyben kelet-európai zsidó sors is. Cselekvő humanizmusa és feltétlen gyerekszeretete saját megváltását is szolgálta. Különleges gyermekotthont vezetett Varsóban, ahol a gyerekek valóban szabadnak és egyenlőnek voltak tekintve. Az Árvaház Törvénykönyve számára is szigorú kötelmet jelentett. Mondhatni demokráciára és joguralomra nevelte a gyerekeket. Mindezt elképzelhetetlenül ellenséges környezetben tette, a háborús Varsó gettójában. Kis védenceivel együtt ment a treblinkai gázkamrába.

Nemrég hunyt el Erdélyi Miklós hódmezővásárhelyi ügyvéd, aki számos civil tevékenysége mellett a Magyar Helsinki Bizottság Egyesület tagja is volt. Kedves barátunkra alapító elnökünk, Kőszeg Ferenc emlékezik.

Augusztus 5-én a nyírbátori idegenrendészeti fogdán fogva tartott 52 külföldi nagy többsége megtagadta, hogy az őrizeti hely által biztosított ételből egyen. Augusztus 11-én a győri idegenrendészeti őrizetesek nagy része is csatlakozott a tiltakozáshoz. Kik azok az emberek, akiket ott tartanak fogva? Egy tipikus személyes történet és kérdezz-felelek a Magyar Helsinki Bizottságtól.

A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vetettek véget a második világháborúnak. A japán vezetés öngyilkos elvakultságával szemben más hatékony megoldás nem mutatkozott. Végeredményben a bombák életet mentettek. Ez az egyik álláspont. A másik szerint valójában nem volt szükség a pokoli fegyver bevetésére. Az Egyesült Államok önző döntése volt nukleáris egyeduralmának demonstrálása ártatlanok tízezreinek elpusztítása árán. Nem a világháború vége, hanem a hidegháború kezdőpontja volt Hirosima. A vita 75 éve folyik.

– Nem csak egyetlenegy vádlottnak kellene itt ülnie – mondta ítélete indoklásában Beszerdik Beáta 2015 nyarán. Az Ajkai Járásbíróság bírája vezette tanács társtettesként elkövetett közösség tagja elleni erőszak bűntettében marasztalta el K. Tamást. Őt egyedül. Több vádlott ugyanis nem volt. K. első fokon tíz hónap börtönt kapott felfüggesztve. Később a jogerős ítélet 15 hónap börtönre súlyosította a büntetést, a Veszprémi Törvényszék ugyanis a minősítést kibővítette a csoportos elkövetéssel.

A svájci Carl Lutz és Friedrich Born, az olasz Giorgio Perlasca, a vatikáni Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino, a lengyel Henryk Sławik, a portugál Sampaio Garrido és Teixeira Branquinho, a spanyol Angel Sanz Briz – ők azok a legismertebb külföldi diplomaták, akik tízezreket mentettek meg a vészkorszak idején, amikor a német és magyar hatóságok „vállvetve” igyekeztek bevagonírozni és iparszerűen legyilkolni az itteni zsidó és zsidónak tekintett embereket. Mégsem ők a legismertebb magyarországi embermentők, hanem Raoul Gustaf Wallenberg (1912–1947?) svéd diplomata. Valószínűleg ő segített a legtöbb üldözöttnek, de az biztos, hogy az ő sorsa a legtragikusabb és legrejtélyesebb az embermentő diplomaták közül.

„Csodálatos tünet, hogy mily harmonikusan működtek együtt a védők. Eötvös [Károly] ti. igen jól osztotta ki a szerepeket. »Sándor, te fogod Schwarcot védeni« – mondta Funtáknak. »Berci, te Móriccal foglalkozol« – adta ki a jelszót Friedman számára. »Náci, te vagy a hullacsempész« [a megvádolt tutajosok felelőse] – parancsolt Heumannra. »Miksa, te foglalkozol a jogi résszel, úgyis fiatal vagy« – szólt hozzám. »Én pedig az egészet felölelem, és azt, amit kihagytok« – fejezte be a megállapodást.” Így emlékezik vissza Székely Miksa, a tiszaeszlári per egykori ügyvédcsapatának legfiatalabb tagja a történtekre. A harmónia nem mindig volt ugyan tökéletes, de a védők eredményesen végezték a munkájukat: mindegyik vádlottat felmentették a hazug vérvád alól. Komoly jogászi teljesítményről volt szó.

Nagy Imréék szörnyűséges tárgyalása után talán a második legjelentősebb politikai pernek a Bibó István, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László elleni büntetőeljárás tekinthető. Alig egy hónappal később emeltek ellenük vádat, hogy Nagy Imrét és társait felakasztották. Bibó és vádlott-társai karakánul viselkedtek, hiába fenyegette őket is halálbüntetés. A pernek számos abszurd, tragikus, tragikomikus, olykor heroikus mozzanata volt. A vádlottak mellett leginkább szövegeket ítélt el a bíróság. Ezzel együtt nem volt koncepciós per, mint hasonló esetben az ötvenes években lehetett volna. Itt nem koholt „bizonyítékok alapján” ítélték életfogytiglanra Bibót meg Gönczöt, és kapott 15 évet Regéczy-Nagy. A rezsim perverz logikája alapján ez egy „jogszerű eljárás” volt. A „törvényesség” látszatának fenntartása akkor már fontos volt.

Ma 45 éves a Helsinki Záróokmány, amely lökést adott az emberi jogok kelet-európai Helsinki-mozgalmának az elindulásához. A nemzetközi dokumentumot nevezhetjük egyesületünk „névadójának” is. Ahogyan – nagyobb joggal – az ellenzéki Moszkvai Helsinki Csoportot is annak tartjuk, amely akkor szállt szembe a szovjet pártállammal, amikor az még ereje teljében volt. Ők jöttek rá először: az egyezmény, „ha számon kérik, megváltoztathatja Európát”.

Folytatódik a szervezetünket lejáratni próbáló kormányzati propagandakampány, az elmúlt hetekben az Igazságügyi Minisztérium államtitkárának szájába adva. A propagandaüzenetek elismétlését nem tartjuk szükségesnek. Ehelyett elmondanánk, hogy milyen értékekért küzd valójában 30 éve a Magyar Helsinki Bizottság. 

„Inkább gyújts egy gyertyát, mint átkozd a sötétséget!” Ezt az ősi kínai mondást adta magyarázatul Peter Benenson (1921–2005) brit jogász arra, mi késztette 1961-ben az Amnesty International megalapítására. Így aztán ez a gyertya máig ott pislákol a szervezet jelvényében. „Teremtménye” egy ideje már a világ legnagyobb független emberi jogi kezdeményezésének számít, igazi világmárkának, amit éppúgy ismernek, mint az Adidast, a FIFA-t vagy az Unicefet. Csak míg azok hallatán nem kapnak frászt a diktátorok vagy a szabadságjogokkal „mesterkedő” kormányok, addig az Amnestynek számos kellemetlen napot „köszönhetnek”.

Az utolsó pártállami parlament még 1989 elején döntött az Alkotmánybíróság (AB) életre hívásáról, októberben beleírták az Alkotmányba, majd novemberben megválasztották az első öt alkotmánybírót, köztük Sólyom Lászlót. Az AB hivatalosan 1990. január elsején kezdte meg munkáját. Eleinte elnöke sem volt, mert az is a politikai alku része volt, hogy az új, demokratikusan választott parlament fogja majd megválasztani a testület első emberét. Így is történt. Sólyom László harminc éve lett hivatalosan is az AB első elnöke, igaz, a bírák megválasztotta alelnökként valójában már előtte is ő vezette a testületet.

A szabálysértési törvény alapján nem vehető szabálysértési őrizetbe és elzárásba fogyatékkal élő ember. A 20 éves Péternek mégis 71 napon át kellett börtönbe zárva várni szabadulását. Ha civil jogvédők nem segítenek neki, csak most szabadulna onnan, ahova a törvény szerint sohasem kerülhetett volna. Az arctalan rendszer nem ad garanciát arra, hogy mások ne járhassanak így.

„Aki olyan társadalmi rendet tud létrehozni, amelyben mindenkinek van egy kevés óvni valója, és senki sem kíván túl sokat a máséból, sokat tesz a világ békéjéért.” Ezt az alapvetést Alexis de Tocqueville (1805–1859) fogalmazta meg nevezetes munkájában, Az amerikai demokráciában. A felismerés az 1830-as évekből származik, de ma is érvényes.